I. fejezet
A premier

Még egy utolsó pillantás anyámra, mielőtt kiszállok az autóból. Anyám arca egy cseppet sem ideges, vagy aggódó, bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról. Kész roncs vagyok, pedig már több, mint 18 éve erre várok. A nagy pillanat, az én nagy pillanatom. Ó, te jó ég! Mennyi ember van itt? Ennyi vaku még sosem villogott körülöttem. Anyám pontoson mögöttem lépkedett. Az arcán most fedeztem fel az este során az első érzelmet, büszke volt rám. Nem csak én, de a lelkem is mosolygott. Gyors aláírás osztogatás, azt hiszem lassan megtanulom újra leírni a nevem, gyors interjúk, gyors fényképezkedések. Itt van mindenki, akit a Twilight kapcsán megszerettem és fontos lett számomra, itt vannak a szüleim, itt van több ezer rajongó, azt hiszem ennél tökéletesebb nem is lehetne. Tévedtem. Végre megpillantottam Mr. Robert Pattinsont. Annyira jól nézett ki. Annyira jól állt rajta ez az öltöny, és a haja.. annyira, de annyira kócos volt. Mindig is imádtam a kócos haját, és ahogy beletúr. Több, mint megbabonázó. Elmosolyodtam. Már nem is hallottam a hangzavart és azt sok sikoltozást. Csak arra vágytam, hogy minél közelebb legyen hozzám. Szerencsére végre észrevett és egy hatalmas mosoly kíséretében oda lépett mellém. Átkarolta a derekamat, amit nem nagyon értettem. Hát persze! Fotózkodunk, hiszen a premieren vagyunk. Nem érdekelt az a sok fotós, már nem számított, hogy hol vagyok, csak végre láthatom az arcát, a szemébe nézhetek.

- Végre eljött a nagy pillanat, Miss Stewart? – súgta a fülembe vidáman. Én megcsak mosolyogni tudtam. Vajon honnan tudja, hogy magamban így hívtam a premier napját? Talán csak túl jól ismer.

- Nos, Mr. Pattinson, igen, eljött a nagy pillanat. – feleltem nagy nehezen vigyorogva. Mi lehet velem? Miért nem tudok megszólalni, amikor a közelemben van? Ha már 2 méterre áll tőlem, egyszerűen nem jön ki hang a torkomon, és képtelen vagyok kinyitni a számat. Biztos elment a maradék józan eszem is. A forgatáson is mindig beszélt hozzám, én meg csak álltam és csak álltam. Biztos elég zavaró lehetett neki. Megint a szemébe néztem, fogalmam sem volt mit tükröz az a szempár. Talán elégedettséget? Nem, nem hiszem, már megint csak képzelődök.

Még mielőtt beléptünk volna a moziba, egy riporter lépett elém:

- Olyan jól mutatnak egymás mellett Mr. Pattinsonnal, hogy azonnal megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon más is kialakult önök között a forgatáson a munkakapcsolaton kívül?

- Persze. – láttam, ahogy a firkász önelégülten vigyorog – Barátok lettünk. – folytattam, mire a szőke írnok teljesen elképedt. Kaján vigyorral a képemen hagytam ott.

Végre elkezdődött a film. Már annyira vártam, bár sose szerettem visszanézni magamat. Mindig olyan zavarban voltam, és azt hiszem, ezt sose fogom megszokni. Robra pillantottam. Még egy pillanatra meg is ijedem, olyan bánatos volt az arca. Mi történhetett? Nem tetszik neki a végső film? Pont a csókolózós jelenetünknél tartott a film. Már értem. Ez biztos csak undor, vagy csak a csalódottság, hogy egy ilyen kis szürke egérrel kellett eljátszania a szerepet.

Később az after party-n is csak ez járt a fejemben. Ráadásul Rob tényleg nagyon fura volt. Eddig minden stáb bulin ott volt mellettem, együtt ittunk, együtt buliztunk, most meg semmi, szinte rám se néz.

- Gyere, Kris, ünnepeljünk! Hiszen megérdemeljük. Chatrine szerint kasszasiker a filmünk! – lépett felém Nikki és Ash, és mire észbe kaptam volna, már egy-egy tequila volt a kezünkben.

- Egészségünkre! – kiáltottuk mindhárman. Annyira szerettem őket. Voltak eddig is barátnőim, de ők sokkal többek voltak ennél szinte a testvéreim.

Már igencsak éreztem az alkohol hatását a fejemben, és egyre jobban is éreztem magam. Annyit nevettem, mint mostanában összesen.

- Látom, élvezed a bulit. – Mr. Önelégült Búbánatos Pattinson állt előttem.

- Jól látod! – mondta neki határozottan és ugyan olyan határozottan ki akartam magam húzni, de sajnos a töménytelen cefrének hála, ez nem sikerült, és majdnem elvágódtam. Még szerencse, vagy inkább tragikus véletlen, hogy Rob ott volt és könnyedén elkapott.

- Hé-hé, azt hiszem elég lesz már mára!

- Jaj, ugyan már! Mikor lettél ilyen antialkoholista? Inkább gyere, és igyál valamit, mert még a végén tönkremész? Vagy velem már nem lehet inni, beszélni, vagy még rám nézni se tudsz? – hirtelen kapott el az indulat, azt se tudtam mit mondok.

- Mi? – kérdezte értetlenkedve.

- Egész este felém se nézel, ha meg én akarok közelebb menni hozzád, azonnal eltűnsz, az egész vetítésen fancsali képet vágtál. Minden bizonnyal már megbántad, hogy Te kaptad meg a szerepet, hogy egy ilyen kis szürke egérrel kellett eljátszanod a szerepet! – szinte hihetetlen. Eddig, ha a közelembe volt, meg se bírtam nyekkenni, most meg csak úgy ömlenek belőlem a szavak. Biztosan az alkohol megindította a nyelvemet. Tény ennyire részeg már nagyon régen voltam. Rob rosszallóan nézett, én meg felhúzott szemöldökkel vártam a válaszát. De válasz helyett, csak megragadta a karom, és elráncigált a terem egyik félreeső helyére. Már amennyire engem ilyen állapotban ráncigálni lehetett, inkább csak húzott maga után.

- Mi a fene bajod van? Ez fájt ám! – na jó, azért annyira nem fájt, mint előadtam. Még mindig annyira furcsán nézett. Vagy csak már én hallucinálok?

- Van Neked fogalmad arról, hogy mennyire bántott az amit a riporternek mondtál? – azt hittem kiabálni fog, de a hangja olyan lágy volt, mint egy kiscica dorombolása.

- Mi? Melyiknek? – nem értettem, mi rosszat mondhattam róla. Annyira figyeltem minden szavamra.

- Az utolsónak, mielőtt beléptünk volna a moziba!

- Micsoda? Arról beszélsz, hogy azt mondtam barátok lettünk? Hiszen azok vagyunk nem? Vagy inkább havert kellett volna mondanom? Nem értelek! – és tényleg nem értettem.

- Hát ez az Kristen! Én csak a barátod vagyok, vagy inkább csak a haverod? Én… én azt hittem, hogy legalább egy kicsivel többet jelentek neked a többieknél. Csak egy kicsivel többet.

Teljesen elképedtem. Én mindig is azt hittem, hogy Ő tényleg csak barátként, inkább haverként tekint rám, és csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy egész nap Róla ábrándozom. Már éppen válaszolni akartam, mikor a buli fényképésze lépett felénk.

- Szabad egy fotót?

- Persze. – válaszoltuk szinte egyszerre.

Ezután már nem volt megállás, mindenkivel kellett egy-egy képet csinálnunk. Mosolyogtam bőszen, ami csak tőlem tellett, de már annyira mehetnékem volt. Menni akartam, és végre megbeszélni Vele ezt az egész helyzetet. Annyira össze voltam zavarodva, de ha csak egy pillanatra is eszembe jutott, hogy talán van nála egy kicsike esélyem is, a szívem majd kitörte a bordáimat. Nagyokat fújtattam, de nem csak a szívem, lassan az alkohol is kikívánkozott belőle.

- Lelépünk? – kérdezte a megmentőm, de én csak piciket bólogatva tudtam neki helyeselve felelni.

El sem köszöntünk senkitől, Rob gyorsan kitámogatott, én meg alig vártam, hogy végre a friss levegőn lehessek. A várt hatás nem maradt el, a hideg szél egyre jobban kifújta belőlem minden rosszullétemet. Az volt a baj, hogy szívem verésének gyorsaságát nem bírta lelassítani. M

Megérkezett az autó, végre, Rob egy mozdulattal berakott a hátsó ülésre, majd becsusszant mellém. Nevethetnékem támadt, hiszen a forgatáson is majdnem elesett velem, akkor most honnan lett ennyi ereje?

- Jaj, de erős lettél! – nyögtem ki nagy nehezen.

- Most ne viccelődj velem, Kristen! – olyan mogorván mondta, hogy minden reményem elszállt.

- Bocs. – mondtam neki.

- Megérkeztünk! – szólt a sofőr, és én olyan gyorsan ki akartam pattanni az autóból, amilyen gyorsan csak tudtam. Fel akartam szaladni a szobámba, csak egyedül akartam lenni. Aztán, magam sem tudom miért, ránéztem Robra. Hogy lehet egy férfi ennyire gyönyörű? Elkaptam a fejem. Úgysincs semmi esélyem! – mondogattam magamban. Se szó, se beszéd kiszálltam elég nehézkesen, egy pillanatra reménykedtem, hogy utánam jön, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot. Már a liftben voltam, mikor valaki belépett mellém.

- Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol nekem? Hogy meg kellene beszélnünk? – olyan villámokat szórt a szeme, amilyeneket még sosem láttam Tőle.

- Mit kellene megmagyaráznom? Hiszen sosem mondtad, sosem mutattad, hogy talán több vagyok neked egy havernál!

- Sosem? Kris, hiszen ezért az átkozott szerepért is azért kapálóztam annyira, mert tudtam, hogy Veled játszhatnék!

- Játszhatnál? Hát gratulálok sikerült!

- Jaj, nem úgy értettem, hanem, hogy Veled dolgozhatok, hogy végre megismerhetlek, a közeledben lehetek. – miközben beszélt, én teljesen ledöbbentem, nem csak attól, amit mondott, hanem egyre közelebb lépett felém. Hátrálni akartam, de a lift fala, és ez én tehetetlenségem megakadályozta. Képtelen voltam felelni.

- Mennyi éjszakát átbeszélgettünk annál az asztalnál az ebédlőben? Hát nem érted? Annyira vágytam a közelségedre! És annyira vágyok most is! – hangja annyira lágy volt, és azt hittem a szívem most már biztosan felmondja szolgálatot, ilyen gyorsan nem tud dobogni! Eltátottam a számat, mélyen a szemébe néztem, válaszolni akartam, de nem ment. Mi bajom van? Már megint szájzárat kaptam? Ó, nem annyira szédültem. Mi történik, zuhan a lift? Rájöttem.

- El fogok ájulni… - leheltem és a karjaiba zuhantam.