II. fejezet
Mi kell?


Minden olyan nagyon könnyű és egyszerű volt. Mintha lebegtem volna. Hiszen lebegek is! Hol lehetek? És mi ez a hely? És mi ez a dünnyögés? Ki kell nyitnom a szemem! Nem, képtelen vagyok rá, annyira nehéz. Biztosan álmodom, és azért nem bírom kinyitni. De ha ez tényleg egy álom, akkor miért nem látok semmit? Mi történik velem? Végre, nagyon nagyon nehezen tudtam egy kicsit nyöszörögni. A dünnyögést is egyre közelebbről hallottam.
- Kristen, ébredj! Hallod!? Kérlek! – már nem is dünnyögés volt, valami egészen más. Annyira édes volt ez a hang, és én annyira látni akartam az hanghoz tartozó arcot is, de szemhéjam még mindig nem engedelmeskedett, és csak lecsukódva maradt.
- Hallom, de nem bírok. – nyögtem ki. Erre Ő csak megkönnyebbülten felnevetett. Minek nevet, mikor én mentem meghalok?
- Ha hallod, akkor nyisd ki végre a szemed! - nehezek árán, de sikerült, kinyitottam. Bárcsak ne tettem volna, mert az az aggodalommal teli kék szempár megint arra késztetett, hogy elájuljak.
- Ó, anyám, elájultam! – kezdett derengeni, hogy mi történt. – Hol vagyok? – kérdeztem félve, mert sejtésem az volt, hogy hol vagyok. Amilyen nyegleo biztos nem a saját szobámba vitt, mert az még egy emelet lett volna.
- A szobámban. – mondta határozottan. Basszus! Tudtam. Fel akartam kelni, de az a fránya szédülés nem engedte.
- Csak lassan! – nyúlt felém Rob.
- Hagyjál! – nyafogtam. – A saját szobámba akarok menni!
- Nem mész te sehova! Nincsen fél órája, hogy összeestél! Arról nem is beszélve, hogy majd szívinfarktust kaptam! – hebegte.
- Ugyan már! Máskor is előfordult már, és láss csodát, még mindig élek! – gúnyolódtam. Kellett is neki ennél több!
- Ha nem maradsz nyugton, fel fogom hívni anyádat!
Az anyámat?! Persze, aztán rögtön szaladna velem a kórházba! Milyen szép főcím lennék ismét!
- Hát jó! Maximum fél órát vagyok hajlandó feküdni! – adtam meg magam.
- Egy óra! – kontrázott rá Rob.
- Nem! Fél óra!
- Háromnegyed? – annyira édesen kérdezte, hogy kénytelen voltam be adni a derekamat.
- Rendben! – sóhajtottam, mire Rob már szaladt is felém egy takaróval.
Még csak 10 perce feküdtem, de már nagyon untam a helyzetet, és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.
- Azt hiszem, igazán megkegyelmezhetnél rajtam, hiszen még mindig a tegnap esti ruhám van rajtam! – szinte könyörögtem. Nagyszerű, már könyörgök is neki.
- Ó, tegnap este.. – makogta, és én annyira vártam, hogy mit akar mondani, hogy szívem már megint túl nagynak és gyorsnak tűnt a mellkasomhoz képest. Már éppen folytatta volna, mire kopogtak az ajtón. Ó, hogy szakadna rá az ég, bárki is legyen az!
Rob ajtót nyitott, és Nikki rémülten rontott be a szobába. Na jó, rá talán nem kell szakadnia az égnek!
- Atya ég, Kris, már megint elájultál? Az egyik szobalány látta, ahogy Rob rohan az ernyedt testeddel a folyosón! – olyan ijedt volt a hangja, hogy még rajtam is a hideg futkosott.
- Már megint? – hüledezett Rob.
Jaj, végem van! Zavartan lehajtottam a fejem.
- Igen a forgatáson is elájult egyszer, a jelenet kellős közepén!
Az áruló! – motyogtam magamban. Most mond el azt is, hogy azért, mert annyira ideges voltam, hogy aznap végre a csók jelenetet vesszük fel! Gyorsan közbevágtam, mielőtt még tényleg teljesen katasztrofális helyzetbe nem hoz.
- Ennek semmi jelentősége! Biztosan csak a sok munka az oka! – haha, na persze! Meg Rob ajkai! – Nikki, visszakísérnél a szobámba?
- Persze! – vágta rá rögtön, el is indult felém, de Rob közénk lépett.
- Szó sem lehet róla, még vagy fél órát feküdnie kellene! - olyan volt, mint egy anyatigris.
- Majd fekszem a saját szobámban! Különben is, nem vagy az apám! Nem vagy nekem senkim! – talán nem kellett volna így beszélnem vele, de annyira gyorsan kapott el a méreg, hogy a szavak maguktól kicsúsztak a számon. Tudtam magamban, hogy úgysem lehet több köztünk puszta barátságnál, akkor meg minek ostorozzam saját magam?
A szavaimat még Nikkit is meglepték, kikerekedett szemekkel meredt rám. De Rob… Anyám, még ilyen dühös szemeket sosem láttam egy emberi arcon, nem hogy egy ilyen gyönyörű arcon! Elég! – utasítottam magamat, és kikászálódtam az ágyból. Gyengének éreztem magam, de el akartam menni innen. Nikki karon fogott és így kísért vissza a szobámba.

Annyira elegem volt mindenből! Nem akartam mást csak egy kicsit egyedül lenni, aludni, és végre jól kibőgni magam. De úgy látszik, nekem még ez sem jön össze. Nikki nem akaródzott lelépni. Nagyon szerettem, de most csak magam akartam lenni.
- Hát ez meg mi a fene volt? – kérdezte.
- Miről beszélsz? – nem akartam arra gondolni, hogy mit is ért ez alatt.
- Arról, amit mondtál Robnak!
- Ez az igazság! Ki ő nekem? Senkim! – már nagyon fojtogatta a torkomat a sírás.
- Kristen, Te a valóságban élsz? A vak is látja, hogy van köztetek valami!
- Persze, puszta kémia! – szinte kiáltottam.
- Puszta kémia miatt nem lóg 2 ember annyit egymás nyakán, mint Ti. Puszta kémia miatt nem néz 2 ember úgy egymásra, mint Ti ketten. És puszta kémia miatt az ember fia nem lesz annyira kétségbeesett, ha a „senkije” elájul.
- Mi? – agyam még nem forgott olyan kerékvágásban, hogy mindezt fel tudja fogni.
- Nézd, Kris, egy biztos, ha nem lennél fontos neki, nem rohant volna Veled úgy a folyosón, mint egy félőrült.
Csak pislogni tudtam.
- Jól van, Nikki, azt hiszem, most már tényleg aludnom kellene. Fáradt vagyok.. – nem akartam tovább erről beszélni, túl sok volt ez nekem egy napra. Egy nap? Hiszen lassan 2 napja nem aludtam. Nem csoda, hogy úgy zsongott a fejem.
- Ok, Kristen, de ha lehet sürgősen oldjátok meg egymás közt a dolgokat Robbal, mert nem fogom elveszíteni a 2 legjobb barátomat, csak azért mert nem látják azt, ami az orruk előtt van! – majd megölelt és magamra hagyott.
Nem tudtam elhinni, amit Nikki mondott. Még hogy fontos vagyok neki! Szerencsére gyorsan elnyomott az álom, és már nem agyaltam tovább.

A telefonom kitartó csörgésére ébredtem. Még be sem nyomtam a felvevő gombot, a vonal másik végéről már hallottam is az ordítozást:
- Kristen Stewart! Nem érdekel hány éves vagy, de ha most rögtön nem mondod, hogy jól vagy, én esküszöm…
- Anya, jól vagyok! – vágtam közbe. – Mi a baj?
- Hogy mi a baj? Nikki hívott, hogy megint rosszul lettél! – juhéé! Hogy én ennek mennyire örültem!
- Jól van anyu, nyugodj meg, már jól vagyok, csak egy kicsit sokat vállaltam mostanában. – Hazug, hazug, hazug! – Értem tudnál jönni a hotelbe?
- Persze, Kincsem! Fél óra és ott vagyok! – váltott hangszínt anyám.

Anyám szerencsére hamarabb értem jött, persze hazafelé végig ordítozott velem. Már a 18 év alatt rájöttem, bólogatnom kell serényen, 10 perc és úgyis abba hagyja. Anyámmal nem érdemes vitázni.
Csak annyi időm volt otthon, hogy gyorsan lezuhanyozzak, és egyek valamit. Gyors pakolás, és már indultam is tovább egy újabb interjúra.
Persze ott volt Rob is. Igyekeztem minél kevesebbet beszélni vele, és gyorsan hárítottam a kettőnkkel kapcsolatos kérdéseket. Az interjú felvétele közben ki kellett mennünk az utcára, hogy a rajongók is kérdezhessenek tőlünk. Ennyi lányt, és ennyi gyilkos pillantást! Már csak ezért is igyekeztem elég távol állni Tőle. Valahol azért reménykedtem, hogy ha én makacskodom is, azért majd Ő megpróbál beszélni velem, de tévedtem. Olyan gyorsan húzott el a felvétel végén, hogy szinte porzott utána a föld. Szaladj csak, egyszer úgyis elkaplak! – anyám, hogy nekem már megint hol a fenében jár az eszem! Nagyon szorosan összeszorítottam a szemem, hátha ezzel minden kiűzök minden „bűnös” gondolatot a fejemből…

Lassan más fél hét telt el mindenféle „incidens nélkül”, Ő nem szólt hozzám, én meg nem kérdeztem. Ez a kevés idő is elég volt ahhoz, hogy lassan feladjam magamban az összes vágyamat iránta, és az álmaim… Ahh, az álmaimat nem tudtam kontrollálni. Nem vagyok egy prűd alkat, de néha még én is elszégyelltem magam, a saját piszkos kis álmaimtól. Aztán kínomban csak jól kiröhögtem az álmodozó énem. Éppen otthon folytattam a szokásos önsanyargatást, mikor megcsörrent a telefonom.
- Hello Kris! Mi a helyzet? – csicseregte Ash.
- Semmi különös! Minden rendben! – próbáltam vidám hangot erőltetni magamra, de az én Ashley-met nem lehetett átverni.
- Szóval akkor azt mondod, hogy most épp’ úszol a vidámságban és csak egy szerep gyakorlása miatt van ilyen savanyú hangod!? Nekem ennél sokkal jobb ötletem van!
- Jaj, ne Ash! Nem megyek el vásárolni és nem fogok romantikus filmet sem nézni. – nyafogtam, hiszen rögtön tudtam, hogy mit akar.
- Oké, akkor egy hatalmas adag fagyira se vagy vevő, igaz? Pedig tudok egy tuti helyet, ahol a világ legfinomabb csoki fagyiját adják. De ha nem, akkor nem. – olyan álszent volt a hangja, hogy felnevettem.
- Rendben, Te nyertél! De csak fagyizni megyek el Veled!
- Juhéé! 10 perc is ott vagyok!
Ahogy ígérte Ash, ott is volt előttünk, gyorsan felvettem egy sapkát és egy napszemüveget és már rontottam is ki az ajtón.

- Nyam.nyam - mammogtam, a fagyi tényleg isteni volt, és ráadásul elég szerencsés környéken is jártunk, csak 1-2 potyaleső paparazzival találkoztunk, pedig ez a nyílt utcán sétálgatva elég furcsa volt.
- Ugye, ugye! Látod, csak ki kell néha mozdulnod, és ilyen csodára lelhetsz! – rötyögött az én imádnivaló barátnőm.
De engem se lehet átverni egy könnyen, láttam rajta, hogy akar valamit.
- Tudod, Ash, bármit kérdezhetsz ám tőlem. – bíztattam, de bár ne tettem volna.
- Jaj, Kristen, túl jól ismersz! És tudod jól, hogy nem szeretek kíváncsiskodni, sose kérdezek, csak ha Te akarod, elmondod. – sóhajtozott.
- Á, már tudom, hogy mit akarsz kiszedni belőlem! Tudni akarod, hogy mi van velem és Robbal! – megint nevetnem kellett, mert az arca egyszerre volt meglepett, kíváncsi és ideges. – Csak egy szóval tudok Neked felelni, de kérlek, tartsd titokban! – felvettem a legkomolyabb arc kifejezésemet.
- Persze. Persze. Tudod, hogy tartom a szám! – olyan izgatott lett, hogy majdnem elnevettem magam. Még hogy nem kíváncsi természet!
- Ok, az az egy szó a semmi. – mondtam határozottan.
- Mi? – teljesen elképedt.
- Jaj, Ash, mit vártál, hogy mit mondok? Még azt se mondhatnám, hogy mostanában egyáltalán haverkodunk!
- Hát Kris, ez csak rajtad múlik!
- Nem hiszem. – biztos elég bánatos lehetett a hangom, mert Ash rögtön belekezdett egy monológba, de hogy mit mondott, azt már nem hallottam meg. Helyette valami egészen más kötötte le a figyelmemet. Egy újságos bódé előtt álltunk, ami egyetlen újsággal volt kiplakátozva. Amerika legnagyobb szennylapja volt, és a címlap mindenhonnan engem nézett. „Rob és új barátnője lebukott” – vagy százszor elolvastam, arra számítva, hogy majd következőre rájövök, hogy rosszul raktam össze a betűket. Letéptem egy újságot, kifizettem, és mint egy őrült, úgy lapoztam bele. A képeken Rob volt egy nővel, amint éppen meghitten ebédelnek. A cikk szerint egy szemtanú elmondta, látszott, hogy nem csak barátok, szikrázott köztük a levegő. Ezt nem hiszem el! És ki ez a Camilla Belle?
- Tudod milyenek a szennylapok! Az sem biztos, hogy ezek igazi képek. – próbálkozott visszahozni a válóságba Ash.
- Rendben! Akkor tudjuk meg, hogy valódiak e! – határozott voltam, és elszánt.
- Oké, elviszlek hozzá!
Tudtam, hogy egy nap be fog következni ez, hiszen egy férfi sem bírja sokáig egyedül. Azt hittem, akkor majd összedől bennem egy világ, ki leszek borulva és majd még én sem ismerek magamra. De nem így volt, csak tudni akartam, hogy a képek valódiak e. Tudni akartam, hogy az a nő van-e olyan jó barátja, mint nem is olyan rég én voltam.
- Csak okoson! – bíztatott Ashley, mikor kirakott a hotel előtt. Csak bólintottam egyet, és már ott sem voltam.
Nem bírtam kivárni liftet, lépcsőn mentem fel. Érdekes, teljesen üres az agyam, nem voltam ideges sem.
Két rövid, egy hosszú. Mindig így kopogtunk egymásnak. Most is szinte ösztönösen kopogtam így.
Hirtelen nyílt ki az ajtó, hamarabb, mint vártam, és ijedtemben kiesett az újság a kezemből.
- Kristen!? Mit keresel itt? Mi.. mi az? – a hangja olyan lágy volt, olyan tiszta, hogy figyelmeztetnem kellett magamat, miért is vagyok itt. Egyszerre nyúltunk az újságért, de én, kivételesen, gyorsabb voltam.
- Csak azt akarom tudni, hogy ezek a képek valódiak-e? – a hangom kemény volt, már amennyire ez az Ő jelenlétében sikerült.
Meglepetten pislogott.
- Felelj, az Istenért! – kezdett elfogyni a türelmem.
- Talán gyere be, és megbeszélhetnénk! – nem akartam én beszélgetni, de valamiért mégis beléptem a szobába.
- Nem akarok én semmit se megbeszélni! Csak felelj, valódiak-e vagy sem!
- Valódiak. – nagyon halkan mondta, mégis úgy éreztem, hogy a fülembe, vagy inkább a szívembe üvölti.
- Remek! Remélem, azért tudsz vele beszélgetni is, vagy csak hanyatt döntöd? Mást nagyon nem is nézek ki belőle! – az előbbi üresség eltűnt, és helyette olyan csalódottság a düh keveredett bennem, mint még sosem.
- Hiszen nem is ismered!
- De Te biztos mélyreható benyomást tettél rá! – üvöltöttem, mert úgy éreztem, ha nem teszem, a düh szétrobbanja a fejem, a fájdalom, pedig kiszakítja a mellkasom.
- Kristen, elég! Mi a fene bajod van!? – már Ő is üvöltött.
- Az, hogy nekem még esélyt sem adtál! Atya ég, hát már világos, hogyan is adhattál volna nekem bármit is, hiszen én nem vagyok „Miss. Amerika”, mint ez a nő! Én csak egy kis senki, szürke egér vagyok!
- Esélyt? Hiszen Te hárítottad minden próbálkozásomat! Én állandóan a nyakadon lógtam, folyton beszélgetni próbáltam Veled, közeledni hozzád, olyan voltam, mint egy pincsi kutya! És mikor végre kezdtél megenyhülni, mikor azt érzem, hogy végre valami megindult benned is, akkor meg csak simán röhögve mondod annak a firkásznak, hogy csak barátok vagyunk? Ugyan olyan barátok, mint a többiek? Mit kellett volna tennem ezek után? – mintha egy lavinát indítottam volna el. Egy dühöngő, csalódott lavinát. Nem tudtam mit mondani. Egy csomó minden kavargott a fejemben. Talán tényleg igaz lenne, és fontos vagyok neki? Talán, ha ugyan úgy nem is, de Ő is vágyik rám? Az ablaknál állt, a fejét lehajtotta, de még így is láttam, hogy ráncolja a homlokát.
- Én.. én.. sosem gondoltam, hogy talán Te is úgy nézel rám, mint én Rád. – próbáltam valami értelmeset kinyögni és közelebb léptem.
- Már én sem tudom, hogy mit gondoljak, talán az lenne a legjobb, ha elmennél. – mondta, és ezzel elfordult, átment a szoba másik felébe. Mi? Nem értem! Hiszen én nem akarok elmenni! De akkor mit akarok!? A fenébe is, de Őt és mindennél jobban! Utána léptem, és megragadtam a karját.
- Tényleg jobb lenne, ha elmennél, minek folytassuk ezt az ostoba vitát, amikor..
Fordult felém, de befejezni már nem tudta. Egy könnyed szökkenéssel a ráugrottam, és a dereka köré kulcsoltam a lábam. Láttam a szemén a meglepettséget, de reagálni már nem hagytam időt neki. Olyan hévvel csókoltam meg, hogy még én is meglepődtem rajta. Attól féltem, hogy majd ledob magáról, ehelyett, az egyik kezével a fenekemnél fogva támasztott, a másikkal pedig végig simított a hátamon, majd beletúrt a hajamba. Olyan erősen szorítottam, ahogy csak tudtam, és Ő úgy szorított magához, hogy a mellem szinte belefúródott a mellkasába. Úgy éreztem, minden eddigi valaha létező gát felszakad bennem, utat engedve minden szenvedélyemnek Rob iránt. Az ajka annyira más volt, persze puha volt, mint a forgatáson, de olyan vad és követelőző volt, mintha még sosem csókolt volna meg. Mire észbe kaptam már a halóban voltunk, és finoman az ágyra hemperedtünk, de a lábam még mindig nem kulcsoltam le róla, és ő még mindig a fenekemnél fogva húzott magához.
Mint a villámcsapás úgy húzódott el, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Mit akarsz Kristen? – zihálta.
- Téged! – azt hittem, ezt az egy szót sem bírom kinyögni.
- Nekem ennyi éppen elég! – és már újra csókolt is.
Biztos voltam benne, hogy lángol a hotel és vele együtt égünk mi is. Ilyen forráság más különben nem gyúlhatna bennem, körülöttem.
Valami neszt hallottam, aztán ez a nesz egyre hangosabb lett, ezzel visszarángatva a valóságba. Valaki kitartóan kopogott.
- Ne nyisd ki, kérlek! – suttogtam.
- Nem fogom. – vigyorogta.
De a váratlan vendég csak nem adta fel és tovább verte az ajtót. Aggódva pislogta kifelé. Talán tényleg ég a szálloda?
- Ne aggódj, úgyis megunja és elmegy. – csókolta végig az arcomat Rob, így minden aggodalmam elszállt.
- Robert! Tudom, hogy odabent vagy! Nyisd ki szépen az ajtót, hoztam Neked valamit! – cincogta egy női hang. Azonnal rájöttem, hogy ki lehet az: Camilla Belle.