III. fejezet

Emlék

Azt is azonnal tudtam, hogy mit fogok tenni. Ki akartam kászálódni Rob karjai közül, de Ő csak kétségbeesetten kapaszkodott belém.

- Kérlek, ne gondolj semmi rosszra! Fogalmam sincs, hogy mit akar, vagy hogy, hogy került ide! Kérlek.. – a hangja olyan esdeklő volt, hogy ha akartam volna, akkor sem tudtam rá haragudni. De nem hagyhattam, hogy ilyen könnyen megússza. Közben megint kopogtattak.

- Robbii, naaa, mi lesz? Addig úgyse megyek el, amíg ki nem nyitod! – ez a nő nem hogy cincogott, de szinte verte a hangja a magas „c”-t.

- Engedj el! Most! – a hangom elég fagyos volt ahhoz, hogy hagyjon felkelni, de elindulni már nem engedett.

- Kérlek, ne hagyj itt, kérlek! Elküldöm, és esküszöm, mindent meg tudok magyarázni. – bánatos tekintetétől elgyengültem, de nem engedhettem az elhatározásomból. Csak egy üres pillantást vetettem Rá, és elrántottam a kezemet. Lassan nyitottam ki az ajtót, de azzal ellentétben, amit Rob várt, nem rontottam ki rajta, csak büszkén kihúztam magamat.

- Hello! Segíthetek valamiben? – csilingeltem bájosan.

A küszöbben álló nőszemély arcáról lefagyott a hatalmas vigyor, láttam rajta, hogy zavarba jön, még a kezében lévő bort is majdnem elejtette. A kis buta, biztosan azt hiszi, rossz szoba előtt állt meg! – röhögtem magamban.

- Én.. izé..Robert-et keresem! – hebegte.

- Itt van, Velem, és nagyon jól érezzük magunkat, de sajnos Te már nem férsz bele a képbe. – már éppen szólni akart, de nem engedtem, hogy akár egy nyikk is kijöjjön a száján.

- Jaj, de aranyos vagy! Ezt nekünk hoztad? Köszi! Biztosan nagyon jól fog esni Robnak, és nekem is! – ezzel kikaptam a kezéből a bort és rávágtam az ajtót.

Megfordultam, és láttam, hogy Rob döbbenten ül kanapé szélén.

- Szereztem egy üveg bort!

- Igen, és egy újabb ellenséget is. – mondta savanyúan.

Közelebb léptem hozzá, mire Ő, szinte ijedten állt fel.

- Sajnálom, de nem vagyok hajlandó osztozni azon, ami az enyém! – jelentettem ki, és még közelebb léptem, Ő pedig egyetlen mozdulattal magához rántott, amitől még a szám is kinyílt.

- Szóval úgy gondolod, hogy a tiéd vagyok? Hogy senki más nem létezik számomra csak Te? – úgy beszélt, hogy közben az ajka súrolta az én ajkamat, és ez teljesen lesokkolt. Nem akartam semmi mást, csak megint érezni és ölelni.

- Igen. – nagyon halkan nyögtem ki, azt hittem nem is hallja meg.

- Akkor jól gondolod! – ugyan olyan halkan beszélt, mint én, nekem mégis dübörgött a szívem ettől a három szótól.

Majd végre megcsókolt, én pedig olyan erősen kapaszkodtam belé, hogy még egy hurrikán se tudott volna elszakítani Tőle. A kezei végigsiklottak a kezeimen, az arcomon, majd végig a hátamon, egyenesen a fenekemig. A csókom egyre követelőzőbb lett, többet akartam belőle. Minden egyes porcikáját éreznem kellett, így tudva, hogy ez nem csak egy a „piszkos kis álmaimból”. Megint elhúzódott tőlem, és én nem mertem mire vélni a dolgot, csak zavartan pislogtam.

- Jaj, Kristen, Isten a tanúm, hogy mennyire akarlak, de nem így! – sóhajtotta.

- Mi? – na, most aztán tényleg nem értettem. Ha nem így, akkor hogyan?

- Nem akarom, hogy majd megbánd, és azt vágd a fejemhez, hogy Te csak arra kellettél nekem, mert nem így van. Minden értelemben és formában kellesz nekem, de túl jól ismerlek, és tudom, ha most megtesszük, akkor úgyis ez történne.

Végig gondoltam, amit mondott. Tényleg túl jól ismert. Tudta jól, hogy ha túl gyorsan történnek az események képes vagyok bepánikolni, és az egyikünknek sem lenne túl jó.

- Vannak pillanatok, és ez most kifejezetten az a pillanat, amikor utálom, hogy ennyire ismersz.

- Majd megtesszük, ha készen állsz rá. Rendben?

- Rendben, és ígérem nagyon hamar be fog következni, és pont akkor, amikor nem is számítasz majd rá. - simítottam végig kacéran az arcán. – Ja, és köszönöm.

- De mit?

- Hogy nem hagytad, hogy mindent elrontsak.

- Nem értelek. – olyan zavart volt az arca, mégis annyira édes a tekintete.

- Ha 2 napja nem találkozol azzal a nővel, azt hiszem, hagytam volna, hogy tovább lépj, és ezzel elkövetve életem legnagyobb hibáját. – zavaromban oldalra sandítottam.

- Tényleg, Camilla – fúj, még a nevétől is rosszul voltam – róla teljesen megfeledkeztem.

- Hát, merem remélni. – dünnyögtem, mire ő csak felnevetett, és az államnál fogva finoman maga felé fordította az arcomat.

- Nyugi, Stew, Camilla-val tényleg csak ebédeltem! Még régen együtt forgattunk, és most itt járt a városban. – minden bizonnyal látta rajtam, hogy hitetlenkedem, így folytatta. – És ha akart tőlem bármit is, úgy elintézted, hogy egy életre lemondott rólam.

- Ajánlom is neki! - mondtam vigyorogva, és mellkasára hajtottam a fejem.

Nem tudom meddig álltunk így szótlanul összeölelkezve, én csak azt éreztem, hogy sose akarom elengedni. De kénytelen voltam, mert megcsörrent a telefonja, ami bent hevert a hálóban.

Hallottam, hogy valakivel nagyon kedvesen beszél, de szerencsére rövidre fogta, és már jött is vissza hozzám.

- Csak az anyám volt az. – sóhajtozott.

- Tudom. – feleltem egyszerűen.

- De honnan?

- Ilyen hangszínen csak az anyukáddal szoktál beszélni.

- Mi? Talán több hangszínen tudok beszélni?

- Bizony. Pontosan négy különbözőn.

Értetlenül összeráncolta a szemöldökét, mire én folytattam:

- 1, ahogyan a rajongókkal és a riporterekkel beszélsz; 1, ahogyan a barátokkal és haverokkal; 1, ahogyan anyukáddal és 1, ahogyan hozzám szólsz. – mire kifejtettem az elméletemet, addigra már olyan édesen mosolygott, hogy zavarba jöttem, és gyorsan témát váltottam. – És miért hívott anyukád?

- Á, semmi fontos, azt hiszem. Tudod, anyu szeret mindent pontosan átnézni és átelemezni, és most a New Moon-os szerződésemet tanulmányozza. Azt mondja talált valami furát, de majd ha haza megyek az ünnepekre elmondja. – legyintett.

Ó, az ünnepek! Teljesen elfelejtettem, az anyámnak tett ígéretemet, miszerint ma elmegyek vele „nézelődni”.

- Az ünnepekről jut eszembe, hogy ma el kell mennem anyámmal vásárolgatni. – mondtam duzzogva, mert előre tudtam, hogy hogy fog kinézni ez a program: anyám a kezembe nyomja a bevásárló kocsit, és addig „nézelődik”, amíg olyan nehéz nem lesz tolni, hogy egy eladót kell megkérnem, hogy segítsen már, mert anya nem lesz hajlandó az tuti.

- Rendben, úgyis van még nekem is dolgom mára bőven. – sóhajtozott, én pedig szorosan átkaroltam a nyakát és egy puha csókot adtam a szájára.

Később anyám autójában csak imádkozni tudtam az életemért, hiszen a vezetési stílusa mindennek mondható volt, csak éppen biztonságosnak nem. Az életveszélyes találóbb volt. Szeretett kiabálni más sofőrökkel, ha kellett, ha nem nyomta a dudát, és a gyakran súrolta a sebesség korlátozás legeslegfelső határát. Ha anya vezetett gyakran volt halál közeli élményem, és gyakrabban pergett le előttem az életem, mint egy átlagos 18 évesnek. Csak akkor lassult vissza a pulzusom, amikor már kiszálltam a mélygarázsban.

- Anya, egyszer tuti, hogy kinyírsz valakit! Így nem lehet vezetni. – mondtam neki, mire ő csak egy igen furcsa pillantást vetett rám.

- Ha szerencséd van, az egyik Rád leselkedő paparazzi lesz az. – ezen csak nevetni tudtam. Néha azt kívántam, bárcsak csak eggyel lenne kevesebb belőlük. Akárhová mentem, mindenütt ott voltak. Mint a légy a falon. Ráadásul olyan jól photoshoppoltak, hogy néha még én is bedőltem nekik, és azon agyaltam, hogy miért nem emlékszem arra az eseményre. Aztán mindig rájöttem, hogy tényleg nem vagyok annyira hülye, csak naiv, hogy hiszek nekik.

Már besötétedett, mire hazavergődtünk. Anya csodák-csodájára „alig” vett valamit, csak 6 teli papírzacskót kellett becipelnünk. Gyorsan megvacsoráztam, aztán fel is mentem a szobámba. Imádtam ezt a szobát, annyi emlék fűzött hozzá: az első barát, az első csók, az első hmm.. ,amit persze sok hmm.. követett, és itt láttam először aludni Robot. Fél éve lehetett, javában forgattuk a Twilight-ot, de még itt Los Angeles-ben egy film stúdióban, és azt hiszem az volt a leghúzósabb forgatási nap…

6 hónappal korábban:

Már alig vártam, hogy végre leszedjék rólam a hevedereket. Tudtam, hogy az egész napos szorításuknak meg lesz a maga kék nyoma.

- Oké, elengedheted Robot! – mondta az egyik kellékes. Oké, és ha nem akarom? Tényleg nem akartam elengedni, annyira jó volt egész nap fogdosni és kapaszkodni belé. Abban reménykedtem, hogy csak még egyszer fel akarja velünk vetetni a fára mászós jelenetet Chaterine. De sajnos tévedtem, így kénytelen voltam lemászni Rob hátáról, bár tényleg jól esett végre a lábam alatt érezni a talajt.

- Köszönöm, nagyon szép volt, holnap találkozunk! – köszönt el a stábtól a rendezőnk, miután megszabadítottak minket a vezetékektől és összepakolták a kellékeket. Gyorsan Robra vetettem egy pillantás – még ma utoljára látnom kellett a gyönyörű arcát – és a kocsim felé lépegettem.

- Kris, várj! – atya ég! Utánam jött, Rob utánam jött! – örvendeztem magamban, sajnos nem sokáig.

- Arra gondoltam – folytatta – gyakorolhatnánk egy kicsit azt a jelenetet, amikor Bella és Edward találkoznak a réten. – nagyszerű, csak dolgozni akar.

- Arra gondolsz, amikor randiznak? – kérdeztem egyszerűen.

- Ő, igen. – teljesen zavarba jött. Már megint mit mondhattam? Sose fogom megérteni.

- Persze! – és indultam is vissza az épületbe, hiszen mindig ott próbáltunk.

- Odabent most takarítanak, és előkészítik a holnapi díszletet.

- Rendben, akkor elmehetünk hozzánk is, úgyis csak anyám van otthon, ő meg már biztos alszik. – azt hittem, hogy nem fog neki tetszeni az ötlet, de már lépett is a kocsim felé.

Szokás szerint, Ő egész úton beszélt hozzám, én meg meg sem bírtam nyikkanni. Néha már utáltam a szájzáramat Vele szemben. De lassan kezdtem megszokni, hogy úgysem fogom tudni sosem legyőzni azokat az érzéseket, amiket ki vált belőlem. Vagy csak már nem is akartam legyőzni? Talán.

- Ssss, anyám már tényleg alszik! – csitítottam le, mert még az ajtóban is egyfolytában beszélt.

- Oké! – suttogta. Belépett előttem az ajtón és ugyanazzal a lendülettel sikeresen belerúgott valamibe, ami nagy zajjal csattant az előszoba másik ajtaján.

- Upsz! – nyögte.

- Nem gond! Anyám olyan, mint akit agyon vertek, amikor alszik. Különben is az én hibám! Nem vagyok nagyon a rend híve, így nem volt nehéz a sötétben belerúgni a szétszórt cipőmbe. – magyaráztam neki, mire ő csak elmosolyodott. Még a sötétben is megállt a szívverésem ettől a mosolytól.

Már órák óta gyakoroltuk a szöveget, és én azt éreztem, hogy a szám helyén csak két beton darab van, azért ilyen nehéz mozgatni. Láttam Rob-on is, hogy ha csak egy pillanatra is becsukná a szemét, azon nyomban elaludna. Akár milyen fáradt is voltam, nem akartam, hogy elmenjen.

- Ne csináljak esetleg egy kávét? – kérdeztem reménykedve, hátha még Ő sem akar haza menni. Már ha egy hotel szobát otthonnak lehet nevezni.

- Ú, a gondolataimban olvasol! – de jó is lenne! – fintorogtam magamban.

- Ok, gyorsan leszaladok, máris jövök!

Igyekeztem minél gyorsabb lenni, nem akartam akár csak egy percet is elvesztegetni abból az időből, amit Rob nálam töltött. Még kislány koromban sem tudtam ilyen gyorsan felfutni a lépcsőn, mint most, pláne nem 2 forró bögre kávéval a kezemben.

Mikor beléptem a szobámba, azt hittem menten elájulok a látványtól. Le kellett tennem a kávét, és meg kellett kapaszkodnom a szekrényemben. Rob az ágyamon, a papírhalom közepén édesen aludt. Sejthettem volna, hiszen láttam rajta a fáradtságot! Nem kellett volna itt hagynom! – mérgelődtem magamban, miután visszaállt a légzésem és a szívverésem aránylag normális tempóba. Végignéztem rajta. Hason feküdt, a két keze maga mellett hevert, az egyikben még volt egy lap a szövegkönyvből. A légzése lassú, a szája egy kicsit nyitva volt, bár az orrán vette a levegőt – hallatszódott a szuszogásból. Elmosolyodtam. Olyan nagyon édes volt, és nyugodt, hogy nem volt szívem felkelteni, inkább csak levettem a fotelemről egy odadobott takarót, és betakartam.

- Köszi. – dörmögte halkan. Biztos voltam benne, hogy álmában beszél.

Lekapcsoltam a villanyt, majd mivel már az ágyamon nem volt hely, így befészkeltem magam az egyik fotelembe. Csak néztem, ahogy aludt, ahogy mozgott a háta fel le. Behunytam az egyre nehezedő szemem, és most már csak a szuszogását hallgattam. Ennél szebb altatót még sosem hallottam!

- Kristen, édes kislányom, hol jár az eszed? Már vagy 5 perce folyamatosan csörög idelent a telefonod! – múltbeli ábrándozásomból anyám kiabálása hozott vissza a jelenbe.

- Megyek már! – leszaladtam, de anya nem várta meg, hogy leérjek, és felém hajította a mobilt. Szerencsémre el tudtam kapni, de egy pillanatra azért megállt a szívem. Meg se néztem ki az, csak gyorsan benyomta a hívás fogadás gombot.

- Szia! Mi újság? – szólt bele a legkedvesebb hang a világon, a számomra tartogatott hangszínén.

- Szia! Minden rendben. – alig bírtam kinyögni a szavakat. A szájzáram már sosem fog elmúlni.

- Túlélted Jules mellett az utat? – vihogta. Persze akkor nem vihogott, amikor anyám egyszer haza fuvarozta a szállodába!

- Túl, bár volt egy-két veszélyes helyzet.

- Majd beszélek vele, hogy vigyázzon Rád. Szükségem van Rád. – mondta lágyan. Éreztem, hogy a szívem lassan tényleg kimenőt kér.

- Nekem is. – leheltem a telefonban, és olyan szorosan fogtam, amennyire csak tudtam, mintha ezzel közelebb hozhatnám Robot.

- Tudom. Akkor gondolom, holnap úgyis beszélünk.

- Igen. Jó éjt!

- Neked is.

Azon az éjjelen, azt hiszem, a világ legnagyobb vigyorával aludtam el.

II. fejezet
Mi kell?


Minden olyan nagyon könnyű és egyszerű volt. Mintha lebegtem volna. Hiszen lebegek is! Hol lehetek? És mi ez a hely? És mi ez a dünnyögés? Ki kell nyitnom a szemem! Nem, képtelen vagyok rá, annyira nehéz. Biztosan álmodom, és azért nem bírom kinyitni. De ha ez tényleg egy álom, akkor miért nem látok semmit? Mi történik velem? Végre, nagyon nagyon nehezen tudtam egy kicsit nyöszörögni. A dünnyögést is egyre közelebbről hallottam.
- Kristen, ébredj! Hallod!? Kérlek! – már nem is dünnyögés volt, valami egészen más. Annyira édes volt ez a hang, és én annyira látni akartam az hanghoz tartozó arcot is, de szemhéjam még mindig nem engedelmeskedett, és csak lecsukódva maradt.
- Hallom, de nem bírok. – nyögtem ki. Erre Ő csak megkönnyebbülten felnevetett. Minek nevet, mikor én mentem meghalok?
- Ha hallod, akkor nyisd ki végre a szemed! - nehezek árán, de sikerült, kinyitottam. Bárcsak ne tettem volna, mert az az aggodalommal teli kék szempár megint arra késztetett, hogy elájuljak.
- Ó, anyám, elájultam! – kezdett derengeni, hogy mi történt. – Hol vagyok? – kérdeztem félve, mert sejtésem az volt, hogy hol vagyok. Amilyen nyegleo biztos nem a saját szobámba vitt, mert az még egy emelet lett volna.
- A szobámban. – mondta határozottan. Basszus! Tudtam. Fel akartam kelni, de az a fránya szédülés nem engedte.
- Csak lassan! – nyúlt felém Rob.
- Hagyjál! – nyafogtam. – A saját szobámba akarok menni!
- Nem mész te sehova! Nincsen fél órája, hogy összeestél! Arról nem is beszélve, hogy majd szívinfarktust kaptam! – hebegte.
- Ugyan már! Máskor is előfordult már, és láss csodát, még mindig élek! – gúnyolódtam. Kellett is neki ennél több!
- Ha nem maradsz nyugton, fel fogom hívni anyádat!
Az anyámat?! Persze, aztán rögtön szaladna velem a kórházba! Milyen szép főcím lennék ismét!
- Hát jó! Maximum fél órát vagyok hajlandó feküdni! – adtam meg magam.
- Egy óra! – kontrázott rá Rob.
- Nem! Fél óra!
- Háromnegyed? – annyira édesen kérdezte, hogy kénytelen voltam be adni a derekamat.
- Rendben! – sóhajtottam, mire Rob már szaladt is felém egy takaróval.
Még csak 10 perce feküdtem, de már nagyon untam a helyzetet, és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.
- Azt hiszem, igazán megkegyelmezhetnél rajtam, hiszen még mindig a tegnap esti ruhám van rajtam! – szinte könyörögtem. Nagyszerű, már könyörgök is neki.
- Ó, tegnap este.. – makogta, és én annyira vártam, hogy mit akar mondani, hogy szívem már megint túl nagynak és gyorsnak tűnt a mellkasomhoz képest. Már éppen folytatta volna, mire kopogtak az ajtón. Ó, hogy szakadna rá az ég, bárki is legyen az!
Rob ajtót nyitott, és Nikki rémülten rontott be a szobába. Na jó, rá talán nem kell szakadnia az égnek!
- Atya ég, Kris, már megint elájultál? Az egyik szobalány látta, ahogy Rob rohan az ernyedt testeddel a folyosón! – olyan ijedt volt a hangja, hogy még rajtam is a hideg futkosott.
- Már megint? – hüledezett Rob.
Jaj, végem van! Zavartan lehajtottam a fejem.
- Igen a forgatáson is elájult egyszer, a jelenet kellős közepén!
Az áruló! – motyogtam magamban. Most mond el azt is, hogy azért, mert annyira ideges voltam, hogy aznap végre a csók jelenetet vesszük fel! Gyorsan közbevágtam, mielőtt még tényleg teljesen katasztrofális helyzetbe nem hoz.
- Ennek semmi jelentősége! Biztosan csak a sok munka az oka! – haha, na persze! Meg Rob ajkai! – Nikki, visszakísérnél a szobámba?
- Persze! – vágta rá rögtön, el is indult felém, de Rob közénk lépett.
- Szó sem lehet róla, még vagy fél órát feküdnie kellene! - olyan volt, mint egy anyatigris.
- Majd fekszem a saját szobámban! Különben is, nem vagy az apám! Nem vagy nekem senkim! – talán nem kellett volna így beszélnem vele, de annyira gyorsan kapott el a méreg, hogy a szavak maguktól kicsúsztak a számon. Tudtam magamban, hogy úgysem lehet több köztünk puszta barátságnál, akkor meg minek ostorozzam saját magam?
A szavaimat még Nikkit is meglepték, kikerekedett szemekkel meredt rám. De Rob… Anyám, még ilyen dühös szemeket sosem láttam egy emberi arcon, nem hogy egy ilyen gyönyörű arcon! Elég! – utasítottam magamat, és kikászálódtam az ágyból. Gyengének éreztem magam, de el akartam menni innen. Nikki karon fogott és így kísért vissza a szobámba.

Annyira elegem volt mindenből! Nem akartam mást csak egy kicsit egyedül lenni, aludni, és végre jól kibőgni magam. De úgy látszik, nekem még ez sem jön össze. Nikki nem akaródzott lelépni. Nagyon szerettem, de most csak magam akartam lenni.
- Hát ez meg mi a fene volt? – kérdezte.
- Miről beszélsz? – nem akartam arra gondolni, hogy mit is ért ez alatt.
- Arról, amit mondtál Robnak!
- Ez az igazság! Ki ő nekem? Senkim! – már nagyon fojtogatta a torkomat a sírás.
- Kristen, Te a valóságban élsz? A vak is látja, hogy van köztetek valami!
- Persze, puszta kémia! – szinte kiáltottam.
- Puszta kémia miatt nem lóg 2 ember annyit egymás nyakán, mint Ti. Puszta kémia miatt nem néz 2 ember úgy egymásra, mint Ti ketten. És puszta kémia miatt az ember fia nem lesz annyira kétségbeesett, ha a „senkije” elájul.
- Mi? – agyam még nem forgott olyan kerékvágásban, hogy mindezt fel tudja fogni.
- Nézd, Kris, egy biztos, ha nem lennél fontos neki, nem rohant volna Veled úgy a folyosón, mint egy félőrült.
Csak pislogni tudtam.
- Jól van, Nikki, azt hiszem, most már tényleg aludnom kellene. Fáradt vagyok.. – nem akartam tovább erről beszélni, túl sok volt ez nekem egy napra. Egy nap? Hiszen lassan 2 napja nem aludtam. Nem csoda, hogy úgy zsongott a fejem.
- Ok, Kristen, de ha lehet sürgősen oldjátok meg egymás közt a dolgokat Robbal, mert nem fogom elveszíteni a 2 legjobb barátomat, csak azért mert nem látják azt, ami az orruk előtt van! – majd megölelt és magamra hagyott.
Nem tudtam elhinni, amit Nikki mondott. Még hogy fontos vagyok neki! Szerencsére gyorsan elnyomott az álom, és már nem agyaltam tovább.

A telefonom kitartó csörgésére ébredtem. Még be sem nyomtam a felvevő gombot, a vonal másik végéről már hallottam is az ordítozást:
- Kristen Stewart! Nem érdekel hány éves vagy, de ha most rögtön nem mondod, hogy jól vagy, én esküszöm…
- Anya, jól vagyok! – vágtam közbe. – Mi a baj?
- Hogy mi a baj? Nikki hívott, hogy megint rosszul lettél! – juhéé! Hogy én ennek mennyire örültem!
- Jól van anyu, nyugodj meg, már jól vagyok, csak egy kicsit sokat vállaltam mostanában. – Hazug, hazug, hazug! – Értem tudnál jönni a hotelbe?
- Persze, Kincsem! Fél óra és ott vagyok! – váltott hangszínt anyám.

Anyám szerencsére hamarabb értem jött, persze hazafelé végig ordítozott velem. Már a 18 év alatt rájöttem, bólogatnom kell serényen, 10 perc és úgyis abba hagyja. Anyámmal nem érdemes vitázni.
Csak annyi időm volt otthon, hogy gyorsan lezuhanyozzak, és egyek valamit. Gyors pakolás, és már indultam is tovább egy újabb interjúra.
Persze ott volt Rob is. Igyekeztem minél kevesebbet beszélni vele, és gyorsan hárítottam a kettőnkkel kapcsolatos kérdéseket. Az interjú felvétele közben ki kellett mennünk az utcára, hogy a rajongók is kérdezhessenek tőlünk. Ennyi lányt, és ennyi gyilkos pillantást! Már csak ezért is igyekeztem elég távol állni Tőle. Valahol azért reménykedtem, hogy ha én makacskodom is, azért majd Ő megpróbál beszélni velem, de tévedtem. Olyan gyorsan húzott el a felvétel végén, hogy szinte porzott utána a föld. Szaladj csak, egyszer úgyis elkaplak! – anyám, hogy nekem már megint hol a fenében jár az eszem! Nagyon szorosan összeszorítottam a szemem, hátha ezzel minden kiűzök minden „bűnös” gondolatot a fejemből…

Lassan más fél hét telt el mindenféle „incidens nélkül”, Ő nem szólt hozzám, én meg nem kérdeztem. Ez a kevés idő is elég volt ahhoz, hogy lassan feladjam magamban az összes vágyamat iránta, és az álmaim… Ahh, az álmaimat nem tudtam kontrollálni. Nem vagyok egy prűd alkat, de néha még én is elszégyelltem magam, a saját piszkos kis álmaimtól. Aztán kínomban csak jól kiröhögtem az álmodozó énem. Éppen otthon folytattam a szokásos önsanyargatást, mikor megcsörrent a telefonom.
- Hello Kris! Mi a helyzet? – csicseregte Ash.
- Semmi különös! Minden rendben! – próbáltam vidám hangot erőltetni magamra, de az én Ashley-met nem lehetett átverni.
- Szóval akkor azt mondod, hogy most épp’ úszol a vidámságban és csak egy szerep gyakorlása miatt van ilyen savanyú hangod!? Nekem ennél sokkal jobb ötletem van!
- Jaj, ne Ash! Nem megyek el vásárolni és nem fogok romantikus filmet sem nézni. – nyafogtam, hiszen rögtön tudtam, hogy mit akar.
- Oké, akkor egy hatalmas adag fagyira se vagy vevő, igaz? Pedig tudok egy tuti helyet, ahol a világ legfinomabb csoki fagyiját adják. De ha nem, akkor nem. – olyan álszent volt a hangja, hogy felnevettem.
- Rendben, Te nyertél! De csak fagyizni megyek el Veled!
- Juhéé! 10 perc is ott vagyok!
Ahogy ígérte Ash, ott is volt előttünk, gyorsan felvettem egy sapkát és egy napszemüveget és már rontottam is ki az ajtón.

- Nyam.nyam - mammogtam, a fagyi tényleg isteni volt, és ráadásul elég szerencsés környéken is jártunk, csak 1-2 potyaleső paparazzival találkoztunk, pedig ez a nyílt utcán sétálgatva elég furcsa volt.
- Ugye, ugye! Látod, csak ki kell néha mozdulnod, és ilyen csodára lelhetsz! – rötyögött az én imádnivaló barátnőm.
De engem se lehet átverni egy könnyen, láttam rajta, hogy akar valamit.
- Tudod, Ash, bármit kérdezhetsz ám tőlem. – bíztattam, de bár ne tettem volna.
- Jaj, Kristen, túl jól ismersz! És tudod jól, hogy nem szeretek kíváncsiskodni, sose kérdezek, csak ha Te akarod, elmondod. – sóhajtozott.
- Á, már tudom, hogy mit akarsz kiszedni belőlem! Tudni akarod, hogy mi van velem és Robbal! – megint nevetnem kellett, mert az arca egyszerre volt meglepett, kíváncsi és ideges. – Csak egy szóval tudok Neked felelni, de kérlek, tartsd titokban! – felvettem a legkomolyabb arc kifejezésemet.
- Persze. Persze. Tudod, hogy tartom a szám! – olyan izgatott lett, hogy majdnem elnevettem magam. Még hogy nem kíváncsi természet!
- Ok, az az egy szó a semmi. – mondtam határozottan.
- Mi? – teljesen elképedt.
- Jaj, Ash, mit vártál, hogy mit mondok? Még azt se mondhatnám, hogy mostanában egyáltalán haverkodunk!
- Hát Kris, ez csak rajtad múlik!
- Nem hiszem. – biztos elég bánatos lehetett a hangom, mert Ash rögtön belekezdett egy monológba, de hogy mit mondott, azt már nem hallottam meg. Helyette valami egészen más kötötte le a figyelmemet. Egy újságos bódé előtt álltunk, ami egyetlen újsággal volt kiplakátozva. Amerika legnagyobb szennylapja volt, és a címlap mindenhonnan engem nézett. „Rob és új barátnője lebukott” – vagy százszor elolvastam, arra számítva, hogy majd következőre rájövök, hogy rosszul raktam össze a betűket. Letéptem egy újságot, kifizettem, és mint egy őrült, úgy lapoztam bele. A képeken Rob volt egy nővel, amint éppen meghitten ebédelnek. A cikk szerint egy szemtanú elmondta, látszott, hogy nem csak barátok, szikrázott köztük a levegő. Ezt nem hiszem el! És ki ez a Camilla Belle?
- Tudod milyenek a szennylapok! Az sem biztos, hogy ezek igazi képek. – próbálkozott visszahozni a válóságba Ash.
- Rendben! Akkor tudjuk meg, hogy valódiak e! – határozott voltam, és elszánt.
- Oké, elviszlek hozzá!
Tudtam, hogy egy nap be fog következni ez, hiszen egy férfi sem bírja sokáig egyedül. Azt hittem, akkor majd összedől bennem egy világ, ki leszek borulva és majd még én sem ismerek magamra. De nem így volt, csak tudni akartam, hogy a képek valódiak e. Tudni akartam, hogy az a nő van-e olyan jó barátja, mint nem is olyan rég én voltam.
- Csak okoson! – bíztatott Ashley, mikor kirakott a hotel előtt. Csak bólintottam egyet, és már ott sem voltam.
Nem bírtam kivárni liftet, lépcsőn mentem fel. Érdekes, teljesen üres az agyam, nem voltam ideges sem.
Két rövid, egy hosszú. Mindig így kopogtunk egymásnak. Most is szinte ösztönösen kopogtam így.
Hirtelen nyílt ki az ajtó, hamarabb, mint vártam, és ijedtemben kiesett az újság a kezemből.
- Kristen!? Mit keresel itt? Mi.. mi az? – a hangja olyan lágy volt, olyan tiszta, hogy figyelmeztetnem kellett magamat, miért is vagyok itt. Egyszerre nyúltunk az újságért, de én, kivételesen, gyorsabb voltam.
- Csak azt akarom tudni, hogy ezek a képek valódiak-e? – a hangom kemény volt, már amennyire ez az Ő jelenlétében sikerült.
Meglepetten pislogott.
- Felelj, az Istenért! – kezdett elfogyni a türelmem.
- Talán gyere be, és megbeszélhetnénk! – nem akartam én beszélgetni, de valamiért mégis beléptem a szobába.
- Nem akarok én semmit se megbeszélni! Csak felelj, valódiak-e vagy sem!
- Valódiak. – nagyon halkan mondta, mégis úgy éreztem, hogy a fülembe, vagy inkább a szívembe üvölti.
- Remek! Remélem, azért tudsz vele beszélgetni is, vagy csak hanyatt döntöd? Mást nagyon nem is nézek ki belőle! – az előbbi üresség eltűnt, és helyette olyan csalódottság a düh keveredett bennem, mint még sosem.
- Hiszen nem is ismered!
- De Te biztos mélyreható benyomást tettél rá! – üvöltöttem, mert úgy éreztem, ha nem teszem, a düh szétrobbanja a fejem, a fájdalom, pedig kiszakítja a mellkasom.
- Kristen, elég! Mi a fene bajod van!? – már Ő is üvöltött.
- Az, hogy nekem még esélyt sem adtál! Atya ég, hát már világos, hogyan is adhattál volna nekem bármit is, hiszen én nem vagyok „Miss. Amerika”, mint ez a nő! Én csak egy kis senki, szürke egér vagyok!
- Esélyt? Hiszen Te hárítottad minden próbálkozásomat! Én állandóan a nyakadon lógtam, folyton beszélgetni próbáltam Veled, közeledni hozzád, olyan voltam, mint egy pincsi kutya! És mikor végre kezdtél megenyhülni, mikor azt érzem, hogy végre valami megindult benned is, akkor meg csak simán röhögve mondod annak a firkásznak, hogy csak barátok vagyunk? Ugyan olyan barátok, mint a többiek? Mit kellett volna tennem ezek után? – mintha egy lavinát indítottam volna el. Egy dühöngő, csalódott lavinát. Nem tudtam mit mondani. Egy csomó minden kavargott a fejemben. Talán tényleg igaz lenne, és fontos vagyok neki? Talán, ha ugyan úgy nem is, de Ő is vágyik rám? Az ablaknál állt, a fejét lehajtotta, de még így is láttam, hogy ráncolja a homlokát.
- Én.. én.. sosem gondoltam, hogy talán Te is úgy nézel rám, mint én Rád. – próbáltam valami értelmeset kinyögni és közelebb léptem.
- Már én sem tudom, hogy mit gondoljak, talán az lenne a legjobb, ha elmennél. – mondta, és ezzel elfordult, átment a szoba másik felébe. Mi? Nem értem! Hiszen én nem akarok elmenni! De akkor mit akarok!? A fenébe is, de Őt és mindennél jobban! Utána léptem, és megragadtam a karját.
- Tényleg jobb lenne, ha elmennél, minek folytassuk ezt az ostoba vitát, amikor..
Fordult felém, de befejezni már nem tudta. Egy könnyed szökkenéssel a ráugrottam, és a dereka köré kulcsoltam a lábam. Láttam a szemén a meglepettséget, de reagálni már nem hagytam időt neki. Olyan hévvel csókoltam meg, hogy még én is meglepődtem rajta. Attól féltem, hogy majd ledob magáról, ehelyett, az egyik kezével a fenekemnél fogva támasztott, a másikkal pedig végig simított a hátamon, majd beletúrt a hajamba. Olyan erősen szorítottam, ahogy csak tudtam, és Ő úgy szorított magához, hogy a mellem szinte belefúródott a mellkasába. Úgy éreztem, minden eddigi valaha létező gát felszakad bennem, utat engedve minden szenvedélyemnek Rob iránt. Az ajka annyira más volt, persze puha volt, mint a forgatáson, de olyan vad és követelőző volt, mintha még sosem csókolt volna meg. Mire észbe kaptam már a halóban voltunk, és finoman az ágyra hemperedtünk, de a lábam még mindig nem kulcsoltam le róla, és ő még mindig a fenekemnél fogva húzott magához.
Mint a villámcsapás úgy húzódott el, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Mit akarsz Kristen? – zihálta.
- Téged! – azt hittem, ezt az egy szót sem bírom kinyögni.
- Nekem ennyi éppen elég! – és már újra csókolt is.
Biztos voltam benne, hogy lángol a hotel és vele együtt égünk mi is. Ilyen forráság más különben nem gyúlhatna bennem, körülöttem.
Valami neszt hallottam, aztán ez a nesz egyre hangosabb lett, ezzel visszarángatva a valóságba. Valaki kitartóan kopogott.
- Ne nyisd ki, kérlek! – suttogtam.
- Nem fogom. – vigyorogta.
De a váratlan vendég csak nem adta fel és tovább verte az ajtót. Aggódva pislogta kifelé. Talán tényleg ég a szálloda?
- Ne aggódj, úgyis megunja és elmegy. – csókolta végig az arcomat Rob, így minden aggodalmam elszállt.
- Robert! Tudom, hogy odabent vagy! Nyisd ki szépen az ajtót, hoztam Neked valamit! – cincogta egy női hang. Azonnal rájöttem, hogy ki lehet az: Camilla Belle.

I. fejezet
A premier

Még egy utolsó pillantás anyámra, mielőtt kiszállok az autóból. Anyám arca egy cseppet sem ideges, vagy aggódó, bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról. Kész roncs vagyok, pedig már több, mint 18 éve erre várok. A nagy pillanat, az én nagy pillanatom. Ó, te jó ég! Mennyi ember van itt? Ennyi vaku még sosem villogott körülöttem. Anyám pontoson mögöttem lépkedett. Az arcán most fedeztem fel az este során az első érzelmet, büszke volt rám. Nem csak én, de a lelkem is mosolygott. Gyors aláírás osztogatás, azt hiszem lassan megtanulom újra leírni a nevem, gyors interjúk, gyors fényképezkedések. Itt van mindenki, akit a Twilight kapcsán megszerettem és fontos lett számomra, itt vannak a szüleim, itt van több ezer rajongó, azt hiszem ennél tökéletesebb nem is lehetne. Tévedtem. Végre megpillantottam Mr. Robert Pattinsont. Annyira jól nézett ki. Annyira jól állt rajta ez az öltöny, és a haja.. annyira, de annyira kócos volt. Mindig is imádtam a kócos haját, és ahogy beletúr. Több, mint megbabonázó. Elmosolyodtam. Már nem is hallottam a hangzavart és azt sok sikoltozást. Csak arra vágytam, hogy minél közelebb legyen hozzám. Szerencsére végre észrevett és egy hatalmas mosoly kíséretében oda lépett mellém. Átkarolta a derekamat, amit nem nagyon értettem. Hát persze! Fotózkodunk, hiszen a premieren vagyunk. Nem érdekelt az a sok fotós, már nem számított, hogy hol vagyok, csak végre láthatom az arcát, a szemébe nézhetek.

- Végre eljött a nagy pillanat, Miss Stewart? – súgta a fülembe vidáman. Én megcsak mosolyogni tudtam. Vajon honnan tudja, hogy magamban így hívtam a premier napját? Talán csak túl jól ismer.

- Nos, Mr. Pattinson, igen, eljött a nagy pillanat. – feleltem nagy nehezen vigyorogva. Mi lehet velem? Miért nem tudok megszólalni, amikor a közelemben van? Ha már 2 méterre áll tőlem, egyszerűen nem jön ki hang a torkomon, és képtelen vagyok kinyitni a számat. Biztos elment a maradék józan eszem is. A forgatáson is mindig beszélt hozzám, én meg csak álltam és csak álltam. Biztos elég zavaró lehetett neki. Megint a szemébe néztem, fogalmam sem volt mit tükröz az a szempár. Talán elégedettséget? Nem, nem hiszem, már megint csak képzelődök.

Még mielőtt beléptünk volna a moziba, egy riporter lépett elém:

- Olyan jól mutatnak egymás mellett Mr. Pattinsonnal, hogy azonnal megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon más is kialakult önök között a forgatáson a munkakapcsolaton kívül?

- Persze. – láttam, ahogy a firkász önelégülten vigyorog – Barátok lettünk. – folytattam, mire a szőke írnok teljesen elképedt. Kaján vigyorral a képemen hagytam ott.

Végre elkezdődött a film. Már annyira vártam, bár sose szerettem visszanézni magamat. Mindig olyan zavarban voltam, és azt hiszem, ezt sose fogom megszokni. Robra pillantottam. Még egy pillanatra meg is ijedem, olyan bánatos volt az arca. Mi történhetett? Nem tetszik neki a végső film? Pont a csókolózós jelenetünknél tartott a film. Már értem. Ez biztos csak undor, vagy csak a csalódottság, hogy egy ilyen kis szürke egérrel kellett eljátszania a szerepet.

Később az after party-n is csak ez járt a fejemben. Ráadásul Rob tényleg nagyon fura volt. Eddig minden stáb bulin ott volt mellettem, együtt ittunk, együtt buliztunk, most meg semmi, szinte rám se néz.

- Gyere, Kris, ünnepeljünk! Hiszen megérdemeljük. Chatrine szerint kasszasiker a filmünk! – lépett felém Nikki és Ash, és mire észbe kaptam volna, már egy-egy tequila volt a kezünkben.

- Egészségünkre! – kiáltottuk mindhárman. Annyira szerettem őket. Voltak eddig is barátnőim, de ők sokkal többek voltak ennél szinte a testvéreim.

Már igencsak éreztem az alkohol hatását a fejemben, és egyre jobban is éreztem magam. Annyit nevettem, mint mostanában összesen.

- Látom, élvezed a bulit. – Mr. Önelégült Búbánatos Pattinson állt előttem.

- Jól látod! – mondta neki határozottan és ugyan olyan határozottan ki akartam magam húzni, de sajnos a töménytelen cefrének hála, ez nem sikerült, és majdnem elvágódtam. Még szerencse, vagy inkább tragikus véletlen, hogy Rob ott volt és könnyedén elkapott.

- Hé-hé, azt hiszem elég lesz már mára!

- Jaj, ugyan már! Mikor lettél ilyen antialkoholista? Inkább gyere, és igyál valamit, mert még a végén tönkremész? Vagy velem már nem lehet inni, beszélni, vagy még rám nézni se tudsz? – hirtelen kapott el az indulat, azt se tudtam mit mondok.

- Mi? – kérdezte értetlenkedve.

- Egész este felém se nézel, ha meg én akarok közelebb menni hozzád, azonnal eltűnsz, az egész vetítésen fancsali képet vágtál. Minden bizonnyal már megbántad, hogy Te kaptad meg a szerepet, hogy egy ilyen kis szürke egérrel kellett eljátszanod a szerepet! – szinte hihetetlen. Eddig, ha a közelembe volt, meg se bírtam nyekkenni, most meg csak úgy ömlenek belőlem a szavak. Biztosan az alkohol megindította a nyelvemet. Tény ennyire részeg már nagyon régen voltam. Rob rosszallóan nézett, én meg felhúzott szemöldökkel vártam a válaszát. De válasz helyett, csak megragadta a karom, és elráncigált a terem egyik félreeső helyére. Már amennyire engem ilyen állapotban ráncigálni lehetett, inkább csak húzott maga után.

- Mi a fene bajod van? Ez fájt ám! – na jó, azért annyira nem fájt, mint előadtam. Még mindig annyira furcsán nézett. Vagy csak már én hallucinálok?

- Van Neked fogalmad arról, hogy mennyire bántott az amit a riporternek mondtál? – azt hittem kiabálni fog, de a hangja olyan lágy volt, mint egy kiscica dorombolása.

- Mi? Melyiknek? – nem értettem, mi rosszat mondhattam róla. Annyira figyeltem minden szavamra.

- Az utolsónak, mielőtt beléptünk volna a moziba!

- Micsoda? Arról beszélsz, hogy azt mondtam barátok lettünk? Hiszen azok vagyunk nem? Vagy inkább havert kellett volna mondanom? Nem értelek! – és tényleg nem értettem.

- Hát ez az Kristen! Én csak a barátod vagyok, vagy inkább csak a haverod? Én… én azt hittem, hogy legalább egy kicsivel többet jelentek neked a többieknél. Csak egy kicsivel többet.

Teljesen elképedtem. Én mindig is azt hittem, hogy Ő tényleg csak barátként, inkább haverként tekint rám, és csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy egész nap Róla ábrándozom. Már éppen válaszolni akartam, mikor a buli fényképésze lépett felénk.

- Szabad egy fotót?

- Persze. – válaszoltuk szinte egyszerre.

Ezután már nem volt megállás, mindenkivel kellett egy-egy képet csinálnunk. Mosolyogtam bőszen, ami csak tőlem tellett, de már annyira mehetnékem volt. Menni akartam, és végre megbeszélni Vele ezt az egész helyzetet. Annyira össze voltam zavarodva, de ha csak egy pillanatra is eszembe jutott, hogy talán van nála egy kicsike esélyem is, a szívem majd kitörte a bordáimat. Nagyokat fújtattam, de nem csak a szívem, lassan az alkohol is kikívánkozott belőle.

- Lelépünk? – kérdezte a megmentőm, de én csak piciket bólogatva tudtam neki helyeselve felelni.

El sem köszöntünk senkitől, Rob gyorsan kitámogatott, én meg alig vártam, hogy végre a friss levegőn lehessek. A várt hatás nem maradt el, a hideg szél egyre jobban kifújta belőlem minden rosszullétemet. Az volt a baj, hogy szívem verésének gyorsaságát nem bírta lelassítani. M

Megérkezett az autó, végre, Rob egy mozdulattal berakott a hátsó ülésre, majd becsusszant mellém. Nevethetnékem támadt, hiszen a forgatáson is majdnem elesett velem, akkor most honnan lett ennyi ereje?

- Jaj, de erős lettél! – nyögtem ki nagy nehezen.

- Most ne viccelődj velem, Kristen! – olyan mogorván mondta, hogy minden reményem elszállt.

- Bocs. – mondtam neki.

- Megérkeztünk! – szólt a sofőr, és én olyan gyorsan ki akartam pattanni az autóból, amilyen gyorsan csak tudtam. Fel akartam szaladni a szobámba, csak egyedül akartam lenni. Aztán, magam sem tudom miért, ránéztem Robra. Hogy lehet egy férfi ennyire gyönyörű? Elkaptam a fejem. Úgysincs semmi esélyem! – mondogattam magamban. Se szó, se beszéd kiszálltam elég nehézkesen, egy pillanatra reménykedtem, hogy utánam jön, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot. Már a liftben voltam, mikor valaki belépett mellém.

- Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol nekem? Hogy meg kellene beszélnünk? – olyan villámokat szórt a szeme, amilyeneket még sosem láttam Tőle.

- Mit kellene megmagyaráznom? Hiszen sosem mondtad, sosem mutattad, hogy talán több vagyok neked egy havernál!

- Sosem? Kris, hiszen ezért az átkozott szerepért is azért kapálóztam annyira, mert tudtam, hogy Veled játszhatnék!

- Játszhatnál? Hát gratulálok sikerült!

- Jaj, nem úgy értettem, hanem, hogy Veled dolgozhatok, hogy végre megismerhetlek, a közeledben lehetek. – miközben beszélt, én teljesen ledöbbentem, nem csak attól, amit mondott, hanem egyre közelebb lépett felém. Hátrálni akartam, de a lift fala, és ez én tehetetlenségem megakadályozta. Képtelen voltam felelni.

- Mennyi éjszakát átbeszélgettünk annál az asztalnál az ebédlőben? Hát nem érted? Annyira vágytam a közelségedre! És annyira vágyok most is! – hangja annyira lágy volt, és azt hittem a szívem most már biztosan felmondja szolgálatot, ilyen gyorsan nem tud dobogni! Eltátottam a számat, mélyen a szemébe néztem, válaszolni akartam, de nem ment. Mi bajom van? Már megint szájzárat kaptam? Ó, nem annyira szédültem. Mi történik, zuhan a lift? Rájöttem.

- El fogok ájulni… - leheltem és a karjaiba zuhantam.