III. fejezet

Emlék

Azt is azonnal tudtam, hogy mit fogok tenni. Ki akartam kászálódni Rob karjai közül, de Ő csak kétségbeesetten kapaszkodott belém.

- Kérlek, ne gondolj semmi rosszra! Fogalmam sincs, hogy mit akar, vagy hogy, hogy került ide! Kérlek.. – a hangja olyan esdeklő volt, hogy ha akartam volna, akkor sem tudtam rá haragudni. De nem hagyhattam, hogy ilyen könnyen megússza. Közben megint kopogtattak.

- Robbii, naaa, mi lesz? Addig úgyse megyek el, amíg ki nem nyitod! – ez a nő nem hogy cincogott, de szinte verte a hangja a magas „c”-t.

- Engedj el! Most! – a hangom elég fagyos volt ahhoz, hogy hagyjon felkelni, de elindulni már nem engedett.

- Kérlek, ne hagyj itt, kérlek! Elküldöm, és esküszöm, mindent meg tudok magyarázni. – bánatos tekintetétől elgyengültem, de nem engedhettem az elhatározásomból. Csak egy üres pillantást vetettem Rá, és elrántottam a kezemet. Lassan nyitottam ki az ajtót, de azzal ellentétben, amit Rob várt, nem rontottam ki rajta, csak büszkén kihúztam magamat.

- Hello! Segíthetek valamiben? – csilingeltem bájosan.

A küszöbben álló nőszemély arcáról lefagyott a hatalmas vigyor, láttam rajta, hogy zavarba jön, még a kezében lévő bort is majdnem elejtette. A kis buta, biztosan azt hiszi, rossz szoba előtt állt meg! – röhögtem magamban.

- Én.. izé..Robert-et keresem! – hebegte.

- Itt van, Velem, és nagyon jól érezzük magunkat, de sajnos Te már nem férsz bele a képbe. – már éppen szólni akart, de nem engedtem, hogy akár egy nyikk is kijöjjön a száján.

- Jaj, de aranyos vagy! Ezt nekünk hoztad? Köszi! Biztosan nagyon jól fog esni Robnak, és nekem is! – ezzel kikaptam a kezéből a bort és rávágtam az ajtót.

Megfordultam, és láttam, hogy Rob döbbenten ül kanapé szélén.

- Szereztem egy üveg bort!

- Igen, és egy újabb ellenséget is. – mondta savanyúan.

Közelebb léptem hozzá, mire Ő, szinte ijedten állt fel.

- Sajnálom, de nem vagyok hajlandó osztozni azon, ami az enyém! – jelentettem ki, és még közelebb léptem, Ő pedig egyetlen mozdulattal magához rántott, amitől még a szám is kinyílt.

- Szóval úgy gondolod, hogy a tiéd vagyok? Hogy senki más nem létezik számomra csak Te? – úgy beszélt, hogy közben az ajka súrolta az én ajkamat, és ez teljesen lesokkolt. Nem akartam semmi mást, csak megint érezni és ölelni.

- Igen. – nagyon halkan nyögtem ki, azt hittem nem is hallja meg.

- Akkor jól gondolod! – ugyan olyan halkan beszélt, mint én, nekem mégis dübörgött a szívem ettől a három szótól.

Majd végre megcsókolt, én pedig olyan erősen kapaszkodtam belé, hogy még egy hurrikán se tudott volna elszakítani Tőle. A kezei végigsiklottak a kezeimen, az arcomon, majd végig a hátamon, egyenesen a fenekemig. A csókom egyre követelőzőbb lett, többet akartam belőle. Minden egyes porcikáját éreznem kellett, így tudva, hogy ez nem csak egy a „piszkos kis álmaimból”. Megint elhúzódott tőlem, és én nem mertem mire vélni a dolgot, csak zavartan pislogtam.

- Jaj, Kristen, Isten a tanúm, hogy mennyire akarlak, de nem így! – sóhajtotta.

- Mi? – na, most aztán tényleg nem értettem. Ha nem így, akkor hogyan?

- Nem akarom, hogy majd megbánd, és azt vágd a fejemhez, hogy Te csak arra kellettél nekem, mert nem így van. Minden értelemben és formában kellesz nekem, de túl jól ismerlek, és tudom, ha most megtesszük, akkor úgyis ez történne.

Végig gondoltam, amit mondott. Tényleg túl jól ismert. Tudta jól, hogy ha túl gyorsan történnek az események képes vagyok bepánikolni, és az egyikünknek sem lenne túl jó.

- Vannak pillanatok, és ez most kifejezetten az a pillanat, amikor utálom, hogy ennyire ismersz.

- Majd megtesszük, ha készen állsz rá. Rendben?

- Rendben, és ígérem nagyon hamar be fog következni, és pont akkor, amikor nem is számítasz majd rá. - simítottam végig kacéran az arcán. – Ja, és köszönöm.

- De mit?

- Hogy nem hagytad, hogy mindent elrontsak.

- Nem értelek. – olyan zavart volt az arca, mégis annyira édes a tekintete.

- Ha 2 napja nem találkozol azzal a nővel, azt hiszem, hagytam volna, hogy tovább lépj, és ezzel elkövetve életem legnagyobb hibáját. – zavaromban oldalra sandítottam.

- Tényleg, Camilla – fúj, még a nevétől is rosszul voltam – róla teljesen megfeledkeztem.

- Hát, merem remélni. – dünnyögtem, mire ő csak felnevetett, és az államnál fogva finoman maga felé fordította az arcomat.

- Nyugi, Stew, Camilla-val tényleg csak ebédeltem! Még régen együtt forgattunk, és most itt járt a városban. – minden bizonnyal látta rajtam, hogy hitetlenkedem, így folytatta. – És ha akart tőlem bármit is, úgy elintézted, hogy egy életre lemondott rólam.

- Ajánlom is neki! - mondtam vigyorogva, és mellkasára hajtottam a fejem.

Nem tudom meddig álltunk így szótlanul összeölelkezve, én csak azt éreztem, hogy sose akarom elengedni. De kénytelen voltam, mert megcsörrent a telefonja, ami bent hevert a hálóban.

Hallottam, hogy valakivel nagyon kedvesen beszél, de szerencsére rövidre fogta, és már jött is vissza hozzám.

- Csak az anyám volt az. – sóhajtozott.

- Tudom. – feleltem egyszerűen.

- De honnan?

- Ilyen hangszínen csak az anyukáddal szoktál beszélni.

- Mi? Talán több hangszínen tudok beszélni?

- Bizony. Pontosan négy különbözőn.

Értetlenül összeráncolta a szemöldökét, mire én folytattam:

- 1, ahogyan a rajongókkal és a riporterekkel beszélsz; 1, ahogyan a barátokkal és haverokkal; 1, ahogyan anyukáddal és 1, ahogyan hozzám szólsz. – mire kifejtettem az elméletemet, addigra már olyan édesen mosolygott, hogy zavarba jöttem, és gyorsan témát váltottam. – És miért hívott anyukád?

- Á, semmi fontos, azt hiszem. Tudod, anyu szeret mindent pontosan átnézni és átelemezni, és most a New Moon-os szerződésemet tanulmányozza. Azt mondja talált valami furát, de majd ha haza megyek az ünnepekre elmondja. – legyintett.

Ó, az ünnepek! Teljesen elfelejtettem, az anyámnak tett ígéretemet, miszerint ma elmegyek vele „nézelődni”.

- Az ünnepekről jut eszembe, hogy ma el kell mennem anyámmal vásárolgatni. – mondtam duzzogva, mert előre tudtam, hogy hogy fog kinézni ez a program: anyám a kezembe nyomja a bevásárló kocsit, és addig „nézelődik”, amíg olyan nehéz nem lesz tolni, hogy egy eladót kell megkérnem, hogy segítsen már, mert anya nem lesz hajlandó az tuti.

- Rendben, úgyis van még nekem is dolgom mára bőven. – sóhajtozott, én pedig szorosan átkaroltam a nyakát és egy puha csókot adtam a szájára.

Később anyám autójában csak imádkozni tudtam az életemért, hiszen a vezetési stílusa mindennek mondható volt, csak éppen biztonságosnak nem. Az életveszélyes találóbb volt. Szeretett kiabálni más sofőrökkel, ha kellett, ha nem nyomta a dudát, és a gyakran súrolta a sebesség korlátozás legeslegfelső határát. Ha anya vezetett gyakran volt halál közeli élményem, és gyakrabban pergett le előttem az életem, mint egy átlagos 18 évesnek. Csak akkor lassult vissza a pulzusom, amikor már kiszálltam a mélygarázsban.

- Anya, egyszer tuti, hogy kinyírsz valakit! Így nem lehet vezetni. – mondtam neki, mire ő csak egy igen furcsa pillantást vetett rám.

- Ha szerencséd van, az egyik Rád leselkedő paparazzi lesz az. – ezen csak nevetni tudtam. Néha azt kívántam, bárcsak csak eggyel lenne kevesebb belőlük. Akárhová mentem, mindenütt ott voltak. Mint a légy a falon. Ráadásul olyan jól photoshoppoltak, hogy néha még én is bedőltem nekik, és azon agyaltam, hogy miért nem emlékszem arra az eseményre. Aztán mindig rájöttem, hogy tényleg nem vagyok annyira hülye, csak naiv, hogy hiszek nekik.

Már besötétedett, mire hazavergődtünk. Anya csodák-csodájára „alig” vett valamit, csak 6 teli papírzacskót kellett becipelnünk. Gyorsan megvacsoráztam, aztán fel is mentem a szobámba. Imádtam ezt a szobát, annyi emlék fűzött hozzá: az első barát, az első csók, az első hmm.. ,amit persze sok hmm.. követett, és itt láttam először aludni Robot. Fél éve lehetett, javában forgattuk a Twilight-ot, de még itt Los Angeles-ben egy film stúdióban, és azt hiszem az volt a leghúzósabb forgatási nap…

6 hónappal korábban:

Már alig vártam, hogy végre leszedjék rólam a hevedereket. Tudtam, hogy az egész napos szorításuknak meg lesz a maga kék nyoma.

- Oké, elengedheted Robot! – mondta az egyik kellékes. Oké, és ha nem akarom? Tényleg nem akartam elengedni, annyira jó volt egész nap fogdosni és kapaszkodni belé. Abban reménykedtem, hogy csak még egyszer fel akarja velünk vetetni a fára mászós jelenetet Chaterine. De sajnos tévedtem, így kénytelen voltam lemászni Rob hátáról, bár tényleg jól esett végre a lábam alatt érezni a talajt.

- Köszönöm, nagyon szép volt, holnap találkozunk! – köszönt el a stábtól a rendezőnk, miután megszabadítottak minket a vezetékektől és összepakolták a kellékeket. Gyorsan Robra vetettem egy pillantás – még ma utoljára látnom kellett a gyönyörű arcát – és a kocsim felé lépegettem.

- Kris, várj! – atya ég! Utánam jött, Rob utánam jött! – örvendeztem magamban, sajnos nem sokáig.

- Arra gondoltam – folytatta – gyakorolhatnánk egy kicsit azt a jelenetet, amikor Bella és Edward találkoznak a réten. – nagyszerű, csak dolgozni akar.

- Arra gondolsz, amikor randiznak? – kérdeztem egyszerűen.

- Ő, igen. – teljesen zavarba jött. Már megint mit mondhattam? Sose fogom megérteni.

- Persze! – és indultam is vissza az épületbe, hiszen mindig ott próbáltunk.

- Odabent most takarítanak, és előkészítik a holnapi díszletet.

- Rendben, akkor elmehetünk hozzánk is, úgyis csak anyám van otthon, ő meg már biztos alszik. – azt hittem, hogy nem fog neki tetszeni az ötlet, de már lépett is a kocsim felé.

Szokás szerint, Ő egész úton beszélt hozzám, én meg meg sem bírtam nyikkanni. Néha már utáltam a szájzáramat Vele szemben. De lassan kezdtem megszokni, hogy úgysem fogom tudni sosem legyőzni azokat az érzéseket, amiket ki vált belőlem. Vagy csak már nem is akartam legyőzni? Talán.

- Ssss, anyám már tényleg alszik! – csitítottam le, mert még az ajtóban is egyfolytában beszélt.

- Oké! – suttogta. Belépett előttem az ajtón és ugyanazzal a lendülettel sikeresen belerúgott valamibe, ami nagy zajjal csattant az előszoba másik ajtaján.

- Upsz! – nyögte.

- Nem gond! Anyám olyan, mint akit agyon vertek, amikor alszik. Különben is az én hibám! Nem vagyok nagyon a rend híve, így nem volt nehéz a sötétben belerúgni a szétszórt cipőmbe. – magyaráztam neki, mire ő csak elmosolyodott. Még a sötétben is megállt a szívverésem ettől a mosolytól.

Már órák óta gyakoroltuk a szöveget, és én azt éreztem, hogy a szám helyén csak két beton darab van, azért ilyen nehéz mozgatni. Láttam Rob-on is, hogy ha csak egy pillanatra is becsukná a szemét, azon nyomban elaludna. Akár milyen fáradt is voltam, nem akartam, hogy elmenjen.

- Ne csináljak esetleg egy kávét? – kérdeztem reménykedve, hátha még Ő sem akar haza menni. Már ha egy hotel szobát otthonnak lehet nevezni.

- Ú, a gondolataimban olvasol! – de jó is lenne! – fintorogtam magamban.

- Ok, gyorsan leszaladok, máris jövök!

Igyekeztem minél gyorsabb lenni, nem akartam akár csak egy percet is elvesztegetni abból az időből, amit Rob nálam töltött. Még kislány koromban sem tudtam ilyen gyorsan felfutni a lépcsőn, mint most, pláne nem 2 forró bögre kávéval a kezemben.

Mikor beléptem a szobámba, azt hittem menten elájulok a látványtól. Le kellett tennem a kávét, és meg kellett kapaszkodnom a szekrényemben. Rob az ágyamon, a papírhalom közepén édesen aludt. Sejthettem volna, hiszen láttam rajta a fáradtságot! Nem kellett volna itt hagynom! – mérgelődtem magamban, miután visszaállt a légzésem és a szívverésem aránylag normális tempóba. Végignéztem rajta. Hason feküdt, a két keze maga mellett hevert, az egyikben még volt egy lap a szövegkönyvből. A légzése lassú, a szája egy kicsit nyitva volt, bár az orrán vette a levegőt – hallatszódott a szuszogásból. Elmosolyodtam. Olyan nagyon édes volt, és nyugodt, hogy nem volt szívem felkelteni, inkább csak levettem a fotelemről egy odadobott takarót, és betakartam.

- Köszi. – dörmögte halkan. Biztos voltam benne, hogy álmában beszél.

Lekapcsoltam a villanyt, majd mivel már az ágyamon nem volt hely, így befészkeltem magam az egyik fotelembe. Csak néztem, ahogy aludt, ahogy mozgott a háta fel le. Behunytam az egyre nehezedő szemem, és most már csak a szuszogását hallgattam. Ennél szebb altatót még sosem hallottam!

- Kristen, édes kislányom, hol jár az eszed? Már vagy 5 perce folyamatosan csörög idelent a telefonod! – múltbeli ábrándozásomból anyám kiabálása hozott vissza a jelenbe.

- Megyek már! – leszaladtam, de anya nem várta meg, hogy leérjek, és felém hajította a mobilt. Szerencsémre el tudtam kapni, de egy pillanatra azért megállt a szívem. Meg se néztem ki az, csak gyorsan benyomta a hívás fogadás gombot.

- Szia! Mi újság? – szólt bele a legkedvesebb hang a világon, a számomra tartogatott hangszínén.

- Szia! Minden rendben. – alig bírtam kinyögni a szavakat. A szájzáram már sosem fog elmúlni.

- Túlélted Jules mellett az utat? – vihogta. Persze akkor nem vihogott, amikor anyám egyszer haza fuvarozta a szállodába!

- Túl, bár volt egy-két veszélyes helyzet.

- Majd beszélek vele, hogy vigyázzon Rád. Szükségem van Rád. – mondta lágyan. Éreztem, hogy a szívem lassan tényleg kimenőt kér.

- Nekem is. – leheltem a telefonban, és olyan szorosan fogtam, amennyire csak tudtam, mintha ezzel közelebb hozhatnám Robot.

- Tudom. Akkor gondolom, holnap úgyis beszélünk.

- Igen. Jó éjt!

- Neked is.

Azon az éjjelen, azt hiszem, a világ legnagyobb vigyorával aludtam el.